Kmh. Nagyjából akkor fészkelte be magát egy blog ötlete a fejembe, amikor mindössze másfél hónap után otthagytam az első szakomat. Pokol volt, utáltam a helyzetet, utáltam magamat, a világot, mindent. De akkor is, és most is úgy gondolom, sokat tett hozzám ez a "kudarc" a következményeivel együtt. És erről akartam írni. Meg arról is, hogy mennyire borzasztóan utálok mindent, nyilvánvalóan. Viszont mindig az lett a vége, hogy "ah, majd ha felvettek az orvosira". Majd ha megmutathatom, hogy nem csak beleestem, de ki is másztam a gödörből.

 

És, bár sokszor marhára távolinak, legrosszabb pillanataimban lehetetlennek is tűnt, de végül tényleg kimásztam. 2018. július 25-én, 21:15-kor megkaptam életem egyik legfontosabb és legszebb sms-ét:

Felvettek az orvosira.

Szóval most itt vagyok. Egy ellustálkodott első félévvel (mert nem tanultam a hibáimból), egy leugromahídról vizsgaidőszakkal (mert továbbra sem tanulok a hibáimból), egy siralmas szerelmi élettel (mert újabb hibákat követek el), és egy rakás magamba fojtott gondolattal. Amiket most tényleg megpróbálok kiírni magamból, kicsit terápiás jelleggel is. Mondjuk kevésbé drámaian, mint most, de mindig ez van, ha nyilvánosan szövegelek. Emellett szeretnék mindenféléről írni, ami érdekel, ami hatással van/volt rám. Az életről az egyetemen, az orvostanhallgatóságról, tapasztalatokról, film-, könyv-, és színházélményeimről, zenéről, támákról, amik aktuálisan foglalkoztatnak, szóval akármiről. Folyton jár az agyam (legtöbbször teljesen fölösleges dolgokon), úgyhogy asszem, lesz alapanyagom. Aztán meglátjuk, hogy alakul. A tapasztalat azt mutatja, sokkal nehezebb műfaj ez a blogolás, mint amilyennek látszik. Vagy csak túlbonyolítom. Mint általában mindent.

 

Egyszer kifejtem azt is, hogyan és miért akartam orvos, mérnök, aztán megint orvos lenni, ám legelső tervezett bejegyzésemben a rendkív gyászos vizsgaidőszakomról szeretnék majd mesélni - de előbb feltett szándékom le is zárni azt (eddig ott tartunk, hogy biofizika pipa, egy nagyon meglepő négyessel). Ami, számomra igen szomorú módon, de annál megérdemeltebben, csak az utóvizsga héten fog megtörténni. Mármint, reméljük, lesz lehetőségem ezzel élni, különben kútba ugrom. Addig pedig lesz, ami lesz, nem kizárt, hogy biostatisztika és az orvosi kémia "csodálatos" világában elmerülve eszembe jut más egyéb, ami miatt szívesebben töltöm az időm a képernyő előtt ülve, tanulás helyett. (Tényleg sosem tanulok a hibáimból.)

 

Szurkoljatok csütörtökön, hogy ne legyen ismét bukó a stat.