Ma kitüntetetten szar napom van.

Csütörtökön végre összehoztam egy kettest statisztikából, és én mondom, ennyire sosem örültem még kettesnek. Amikor jöttek kiragasztani az eredményt a falra, oda is súgtam egy csoporttársamnak, hogy ha nincs meg, sírok, de ha megvan, tulajdonképpen akkor is. Végül sikerült visszafognom magam, de komolyan, egy szikla gurult odébb a szívemről, ahogy megláttam a neptunkódom mellett az elégségest. Nem is a jegy számított igazán, hanem az, hogy megkaptam a lehetőségét annak, hogy tisztességesen befejezzem ezt a félévet.

Úgy érzem egyébként, nagyon elszúrtam az első félévet. Rengeteget lustálkodtam (lustálkodom, khmkhmm), hagytam, hogy az érzéseim túlságosan felülkerekedjenek rajtam, és ez negatívan befolyásolja a teljesítményemet az egyetemen. Nem tartottam meg az ígéreteket, amiket magamnak tettem, mielőtt elkezdtem volna az orvosit. És most iszom a levét. Persze, mondják, hogy nem tragédia, meg amúgy is "nehézazorvosi", és a Piri néni fia meg a tudom is én kicsoda is mennyit csúszott, most meg milyen jó orvos egy milyen jó kórházban, és a többi, de engem mindenek ellenére is bánt az a tény, hogy a kemény három vizsgámból egyik se sikerült elsőre, és lehet, hogy az utolsó másodikra se fog, ami gáz, mert így is az utóvizsga héten lesz alkalmam megpróbálni csak (kellett nekem eddig húzni az egészet, igaz-e?), avagy nagy eséllyel vizsgakurzus lesz belőle a következő félévben. Nekem meg belegondolni is halálos, hogy úgy indítom a második félévem, hogy nincs meg minden tárgyam az elsőből. Szégyellném magam, piszkosul.

A legrosszabb az az egészben, hogy nem mondhatom el, hogy mindent megtettem. Egyáltalán nem tettem meg mindent. Félgőzzel, sőt negyedgőzzel működtem az egész vizsgaidőszak alatt. Nem gondolom, hogy teljesíthetetlen lett volna bármelyik tárgyamból is elsőre átmennem - nem hiszek a szándékosan buktatós gonosz oktatókban, ahogy abban sem, hogy az orvosit rémesen nehéz elvégezni, és a legtöbb hallgató rossz jegyeket kap, a tanulás mennyisége pedig halálos dózist jelent. Ha nem lennék ennyire pofátlanul lusta, már hetek óta hawaiidizsinapfény lehetne, meg minden. És most nem kellene hót kimerülten, betegen aggódnom a jövő miatt. De túl gyengének bizonyultam eddig abban, hogy változtassak a hozzáállásomon. Próbálok keresni valami motivációt, valamit, amiért jobban megéri leülni a fenekemre, és végigtanulni a nap jelentős részét, mint bármi más teljesen haszontalan dologgal elfoglalni magam.

Sokszor azon kapom magam egyébként, hogy unatkozom. A vizsgaidőszak kellős közepén én unatkozom. Megszólal aztán a kis hang a fejemben, hogy: "Hé, nem kéne akkor tanulnod? Tudod, az egy tök hasznos elfoglaltság, és tutira nem unatkoznál mellette, plusz még a vizsgáidon is átmennél. Érted. De csak egy tipp." Mire én? Keresek még egy értelmetlen youtube videót, végigpörgetem a Facebook falamat, amit eddig nem is használtam (!!4!), satöbbi. Pedig orvos akarok lenni. Egyértelműen orvosként látom magam a jövőben, olyan elszántságot érzek a pálya iránt, amit nehéz leírni szavakkal, mégis, egyszerűen ez sem vesz rá arra, hogy tanuljak. És ha ez nem, akkor őszintén nem tudom, hogy minek kellene. Egy ideje nem találom magamban azt a lányt, aki nem csak elvárta magától, hogy tökéletes legyen, de tett is érte; azt a lányt, aki minden tudást magába akart szívni, amit csak lehet. Ez aggaszt. Régóta ígérgetem magamnak, hogy oké, ha ezen meg azon túlleszek, visszatalálok önmagamhoz, most már tényleg, egészen komolyan, valóban... De talán elvesztettem az utat végleg. Olyan súlyos önbizalomhiányban szenvedek évek óta, hogy kezdem elhinni, nem is vagyok képes újra megkeresni, ami elveszett. Van egy olyan elméletem, miszerint a tanulásra is ezért nem tudom rávenni magam. Úgy gondolom, hogy nekem akkor sem sikerülne semmi, ha nagyon megerőltetném magam - avagy fölösleges megtennem, meg így legalább foghatom arra, hogy "nem tettem bele elég energiát", nem kell azzal szembesülnöm, hogy nem vagyok olyan jó, mint amilyennek hittem magam. Mert vicces, de egy másik részem meg borzasztó nagyra tartja magát. Biztos valami védekezési mechanizmus ez. Kíváncsi vagyok, mit mondana egy pszichológus. Szó szerint egyszerre utálom és imádom magam. És ez valami olyan ördögi kört eredményez, ami miatt folyamatosan rombolok magam körül mindent, és hibát hibára halmozok anélkül, hogy megtanulnám a leckét. A következő félévre persze megint kitűztem a célt, miszerint magam mögött hagyom mindezt. De csupán tüneti kezelés ez a célkitűzés. Nekem meg nem fájdalomcsillapításra, hanem egy alapos gyökérkezelésre lenne szükségem, ha nem akarom elveszíteni a "fogam".

Különben ma sem csináltam sok mindent. Meg kell adni, borzasztóan érzem magam fizikailag, egész nap úgy görcsöl a hasam, hogy még viszonylag magas fájdalomküszöbbel is majdnem elsírtam magam tőle délelőtt. De azért lustaság is volt ebben a semmittevésben. Pár órája vettem rá magam csak, hogy felkeljek az ágyból, és áttelepdjek az íróasztalomhoz - viszont csak rajzolgattam. Tervben van, hogy ezután a bejegyzés után átnézem a bioszervetlen kémiát. Röpke 120 oldalacska így estére. De ketyeg az óra, és remélhetőleg elkezd hatni az a kávé, amit nemrég kínkeservesen magamba öntöttem (fun fact: egy vizsgaidőszak képes hányingert keltővé varázsolni az addigi kedvenc italotad is), habár sokszor immunisnak bizonyulok a koffeinre. Talán ez egy szerencsés nap lesz, és bírom még egy ideig alvás nélkül, a réz-, cink-, meg vaskomplexek és egyebek társaságában.

Előbb viszont még ki kell vernem néhány dolgot a fejemből. Páldául ma összejövetelt tart a volt gimis osztályom, és nem akartam menni, meg jelen helyzetben (szia, jövőheti orvosi kémia utóvizsga) nem is éreztem volna helyesnek, ha egy egész hétvégére kimaradok, viszont mégis zavar egy kicsit, hogy nem vagyok ott. Sok emberrel találkoztam volna szívesen, meg ott van bennem a szánalmas megfelelési kényszer is, hogy na, most akkor megint én vagyok a rossz antiszoc, aki megint nem ment el egy közösségi eseményre. Persze, ott a vizsga kifogásnak, de őszintén? Amúgy sem mentem volna. Nincs személyes konfliktusom senkivel, nem voltam soha ok nélkül goromba azokkal sem, akiket kevéssé kedveltem, de szerintem jogom van kizárni az életemből a nemkívánatos embereket, most, hogy már semmilyen logikus okból nem kell velük egy csapatban játszanom, jó csapatjátékosként. Kicsit még bűntudatom van emiatt, mint említettem, de azon vagyok, hogy teljesen megbékéljek ezzel.

Emellett kezdek rájönni, hogy zenét hallgatni tulajdonképpen veszélyes. Főleg, ha a szövegre is figyelsz. Javában rajzolgattam, közben a fülesem bedugva, szól a zene, és néhány percre megörültem, hogy csak dúdolok, élvezem a muzsikát, meg a helyzetet, és nem kattogok semmin. Erre beütött a krach. Elkezdtem belelátni a szám szövegébe a saját szerencsétlen helyzetemet, úgyhogy azóta a szívem is fáj. Voltatok már úgy, hogy tudtátok, muszáj kivernetek valakit a fejetekből, de a józan eszeteken kívül minden egyes porcikátok tiltakozott ellene? Hát, ja. Mindig tudtam, hogy valahol szeretek szenvedni. De ez majd egy másik sztori lesz.

Na jó. Most már tényleg meg kell próbálnom tanulni.